Judit Szendrei

Magamról

Czimer-Szendrei Judit vagyok, Debrecenben élek, bélyegek felhasználásával alkotok, Antal Pétert, az ismert műgyűjtőt idézve “bélyegekkel festek”.


Gyerekként, másokhoz hasonlóan én is gyűjtöttem bélyegeket. Évekkel később gyermekeimnek vittem haza sok-sok kidobott borítékot. Sajnos őket nem érdekelte a bélyegek világa. 2015-ben vettem elő a szekrény mélyéről a bélyeges dobozokat, amikor hasznos elfoglaltságot kerestem Zsófi lányomnak. Elkezdtük a mai napig tartó nagy projektet: áztatunk, szárítunk, rendszerezünk.


Első képemet 2015-ben készítettem. Ezt azonnal megsemmisítettem, nem tetszett a végeredmény. A következőt képet szalvétatechnikával készítettem kartonra, Virágkörök címmel. Egy munkatársam beleszeretett, így az övé lett. Most, 2020.novemberében, amikor ezt a bemutatkozást írom, már a 101. képem készül.


A technika, amivel dolgozom, folyamatosan változik, fejlődik. Áttértem egy vizesbázisú ragasztóra és farostlemezre dolgozom. Kezdetben a bélyegeket egészben használtam fel, szépen sorban egymás mellé rakva őket. Ma már ollót is használok és van, amikor az ív hátuljára nyomtatok, ezzel magam állítok elő egy speciális bélyeget.


Sokan megkérdezik, hogy honnan van ilyen sok bélyegem. Kezdetben még vásároltam, ma már ismerősöktől kapom őket, vannak bélyeggyűjtő barátaim, akikhez mindig fordulhatok. Támogatóim között van a Magyar Posta Filatéliai Osztálya, a Magyar Honvédség Gábor Áron Bélyeggyűjtő Köre Mándi Tibor vezetésével, és Sutóczki Csaba bélyeggyűjtő is.


A bélyegek tárolása nem kis feladat, hiszen ha kinyitom a szekrényajtót, látnom kell, hogy mi van ott, van-e belőle elegendő mennyiség. A rendszer fokozatosan épült ki: egy nagy szekrényem lassan megtelik bélyeggel, de vannak különböző méretű műanyag fiókok és mágneses csipeszes felületek is.


Bélyegekkel dolgozni egyrészt könnyű, hiszen készen megkapom pl. a kívánt színt; ugyanakkor nehéz, hiszen önálló tartalommal bíró részekből kell teremtenem valami újat.


Az alkotás minden percét élvezem, az ötlet megszületésétől kezdve, a sokszor gyötrelmes tervezésen át a megvalósulásig. Az pedig, amikor meglátom az örömet mások szemében, semmivel össze nem hasonlítható érzés. Ezért fontosak a kiállítások. Első kiállításom pont két éve volt, munkatársaim voltak látogatóim. Azon az első munkahelyi kiállításon dőlt el minden. Itt a képeket székekre helyeztem el egy üres teremben. A kollégák a kedvemért eljöttek, nem tudták mire számítsanak, de megnézve a képeket, biztattak, hogy ezeket másoknak is mutassam meg. Ez a fogadtatás hatalmas energiákat szabadított fel bennem.


Azóta sok kiállításon vettem részt nemcsak itthon, hanem külföldön is. A “Cirkusz” című képem a tiranai királyi palotában, a “Rózsafüzér királynője” pedig Vatikán városban látható. Itthon a budapesti Bélyegmúzeumban mindenki által megtekinthető a “Taormina kicsit másképp” című kép, a vásárosnaményi görögkatolikus közösségi házban pedig “Együtt Krisztussal” című látható. Az “Évára várva” című alkotásom pedig bekerült a Hungarikonok gyűjteménybe. Kárpáti Tamás újságírótól, a Hungarikonok gyűjtemény ötletgazdájától és tulajdonosától kaptam a felkérést, hogy Ungár Anikó bűvésznő varászpálcáját, kötelét (belőle lett a kigyó), piros kendőjét (almát varázsoltam belőle) és dedikált kártyalapjait felhasználva készítsek egy “bélyegképet”.


Számomra nagyon fontos, hogy családtagjaim aktívan támogatnak alkotómunkámban, abban, hogy bemutassam az élet szépségét, azt ahogyan én látom, amilyennek én érzem. Édesanyám, aki most 95 éves, szenvedélyesen áztatja, válogatja a bélyegeket. Zsófi lányom sokáig szintén áztatta a bélyegeket, ma inkább a válogatásban vesz részt, amikor a mandalafestésben elfárad. Biztosan nem tudhatom, de úgy érzem, ezen az úton az én példám indította el. Minden kiállításomra elkísért-elkísér, a londoni kiállításomon pedig az ő mandalái is szerepeltek. Utoljára hagytam férjemet, mert az ő szerepe a legnagyobb. Nélküle sosem léptem volna ki a nyilvánosság elé, ő az, akivel minden gondolatomat megosztom, aki mindenben támogat, segít. Ő egy igazi TÁRS.