A kép története egy beszélgetéssel kezdődött. Akkor találkoztam először a hölggyel, ismerkedtünk egymással. Én elmondtam, hogy mit csinálok, beszéltem a képeimről. Ő figyelmesen meghallgatott, megnézte a képeket, majd megkérdezte: Miért nem csinálsz egy képet a hospice-el kapcsolatban? A hospice ellátásról már hallottam, de a Debreceni Hospice Házról, melynek jelképe a sárga nárcisz, még nem. Hospice ellátás keretében a már csak tüneti kezelésben részesíthető, gyógyíthatatlan betegek testi és lelki szenvedéseinek enyhítésével foglalkoznak, valamint a hozzátartozókat segítik a betegség és a gyász terheinek viselésében.

 

Mikor este hazaértem, már tudtam, hogy fogok egy képet készíteni, melynek központi motívuma a sárga nárcisz lesz, és az elmúlásról fog szólni, de nem a fájdalomról. Nem tudjuk mi vár ránk utunk végén, ezért félünk tőle, ahogyan a sötétségtől is. De ha meglátjuk a fényt, elindulunk arra és a félelem elmúlik. Ha eső után a felhők közül kibújik a nap, jobb kedvünk lesz tőle. Éjszaka után várjuk, hogy felkeljen a nap; tél után várjuk, hogy tavasz legyen. És amikor kisüt a nap, szemünket behunyva arcunkat felé fordítjuk, és egész testünket átjárja valami megmagyarázhatatlan boldogság.

 

A képen a nárciszt fény ragyogja be, a pillangók pedig elszállnak a Fény felé…