Amikor már toltak be a műtőbe, nem féltem; mégis testem minden porcikája remegett. Akartam, de mégsem tudtam úrrá lenni a remegésen. Figyeltem a körülöttem szorgoskodó embereket, akik századjára is megkérdezték, van-e valamilyen allergiám. Egy dologra emlékszem csak, az altatóorvos fiatalember gyönyörű szemére. A következő jelenetben már az intenzív osztályon vagyok, kérdezik, hogy kérek-e fájdalomcsillapítót. Hogy mennyi idő telt el közte, és hogy mi történt velem, semmire nem emlékszem. Egy emlékkép mégis felsejlett, kezeim segítettek az emlékezésben. Amikor már tudtam ülni, kiválasztottam egy holland bélyeget, és mindenféle terv nélkül ragasztani kezdtem őket, majd egy másik fajtával vonalakat festettem a háttérre. Családom tagjai kérdezgették, hogy mi lesz? Magam sem tudtam, a végén jöttem csak rá, hogy a műtő fényei ezek, melyek csukott szemeim ellenére is nyomott hagytak bennem.